Egy szociális szorongással küzdő extrovertált vagyok

Január 2. az introvertáltak világnapja. Régebben kevésbé volt a köztudatban az introvertáltság, mint fogalom, manapság azonban egyre több figyelmet kap a közösségi médiában, egyre gyakrabban foglalkoznak vele akár nagyobb követőbázissal rendelkező személyek is, így a híre is gyorsabban terjed. De mi is valójában az introvertáltság, és vajon a többség, akik beszélnek erről valóban tudják, hogy mi is rejlik e mögött?

Nem fogok hazudni, a saját blogomon is írtam korábban – amikor még én is csak ismerkedtem a témával – bejegyzést arról, hogy milyen érzés introvertáltnak lenni, mivel én saját magamat is ebbe a csoportba soroltam. Azonban már jó ideje tudom, hogy ez nincs így, és sokakhoz hasonlóan elkövettem azt a gyakori hibát, hogy egy másik dolog, konkrétabban egy mentális probléma tüneteit introvertáltságnak hittem.

Le merem fogadni, hogy ha megkérdeznénk az utcán random embereket az introvertáltságról, pontosabban annak jeleiről, a többség olyasmit válaszolna, hogy csendesek, szoronganak társas helyzetekben, félnek az emberektől, sőt kifejezetten nem kedvelik őket, elönti őket a pánik, ha prezentálniuk kell valamit és minden szem rájuk szegeződik. Nem állítom, hogy nem lehet ezeknek a dolgoknak igazságtartalma introvertáltság esetében is, viszont több olyan pont is van, ami nem kifejezetten az introvertált személy ismertetőjegye.

A szociális fóbia egy a szorongászavarok csoportjába tartozó mentális probléma egyben az egyik leggyakoribb pszichológiai zavar az alkoholproblémák és a depresszió mellett. A felnőtt lakosság nyolc százalékánál fordult már elő valamely tizenkét hónapos periódusban, hogy megfeleltek a diagnózis kritériumainak. A betegség általában serdülőkorban alakul ki, esetek kb. 95 százalékában még húszéves kor előtt jelentkeznek a tünetek. A nem kezelt szociális fóbia pedig könnyen krónikussá válhat. De mi is ez, és mik a pontos tünetek?

Akik szociális szorongászavarban szenvednek, a társas helyzetekben rendkívül bizonytalannak érzik magukat és attól rettegnek, hogy valamilyen kellemetlen helyzetbe hozzák saját magukat, így rendszerint kerülik a nyilvános szereplést, közös étkezést vagy bármilyen társas interakciót nagyobb létszámú csoport előtt. Fokozza a szorongásukat a tudat, hogy a szorongásos tünetek (pl. izzadás, elvörösödő arc, kézremegés, elcsukló hang stb.) még inkább kellemetlen helyzetbe sodorják őket, pedig a félelmük általában megalapozatlan, sőt, általában jól helytállnak az ilyen szituációkban is. Ennek ellenére, amennyire lehet, megpróbálják elkerülni a szereplést, még munkát is úgy választanak, hogy ne kelljen emberek között lenni, vagy meg tudják tartani a kellő távolságot, hogy könnyebb legyen számukra a menekülés. A szociális szorongással élő emberek közül kb. nyolcból egy fő találkozik a pánikrohammal is legalább egyszer élete során…

Ismerős? Ha nem is az összes tünetet, mégis bizonyos dolgokat tévesen az introvertáltság jellemzéseképpen szoktak elmondani. De az igazság az, hogy ezeket a tüneteket olyanok is tapasztalhatják, akik valójában extrovertáltak, mert a társas helyzetektől való félelem, az emberek reakciójától való rettegés, ha nem felelünk meg a társadalmai elvárásoknak nem jár együtt az introvertáltsággal.

Ha egyértelműen szeretnénk megkülönböztetni az introvertáltságot az extrovertáltságtól, kizárva teljesen a szociális fóbia tüneteit, így jellemezhetnénk egyiket vagy másikat:

Az introvertált személyek érzékenyebbek a szociális helyzetekre, könnyebben „lemerülnek” és több időre van szükségük a feltöltődésre egyedül, valamilyen kedvelt tevékenység végzése közben. Nem feltétlenül félnek vagy szoronganak ilyenkor, egyszerűen könnyebben elfáradnak a személyes beszélgetésekben, főleg, ha olyan emberek között vannak, akikkel érezhetően csak kötelességtudatból kellett találkozniuk. Ha olyan munkakörben dolgoznának, ahol nagyon sokat kell emberekkel foglalkozni, nagyon hamar ki is égnének, sokkal jobban illik hozzájuk egy olyan szakma, ahol egyedül gondolkozhatnak, tervezhetnek. Ugyanakkor, ha találkoznak hozzájuk hasonló személyekkel, akikkel nagymértékben egyezik az érdeklődésük, ők is tudnak órákig beszélni az adott témáról.

Ezzel szemben az extrovertált személyek társaságban töltődnek. Ha sok időt kellene egyedül tölteniük, elég hamar bele is tudnának betegedni. Lassabban apad a szociális energiájuk – de nem jelenti azt, hogy ők nem merülnek le néha, és nincs szükségük olykor nekik is az elszeparált feltöltődésre -, sokkal gyakrabban szerveznek programokat a barátaikkal és szívesebben is dolgoznak olyan munkakörökben, ahol emberekkel foglalkozhatnak. Beszédesebbek és ügyesebbek a „small talk”-ban is, mert nem mindig igénylik a mély beszélgetéseket úgy, mint introvertált társaik.

Fontos azonban azt is tudni, hogy az a ritkább eset, amikor egyértelműen be lehet skatulyázni valakit egyik vagy másik kategóriába, mert az introvertáltság és extrovertáltság tulajdonképpen egy skála, amelyen az emberek túlnyomó része nagyjából középtájon helyezkedik el, és leginkább azt mondhatják el magukról, hogy inkább az egyik oldalhoz tartoznak, mint a másikhoz, de nem szélsőségesen tartózkodnak az egyik vagy másik végponton.

És hogy hogyan is néz ki az az oxymoron, amikor inkább extrovertáltként szociális szorongással küzd valaki? Nos, csak a magam nevében tudok nyilatkozni, de olyan élményekben volt már részem sokszor, hogy mindennél jobban el szerettem volna menni egy szervezett programra, aztán egész úton hazafelé és még napokig utána azon kattogott az agyam, hogy mennyire beégettem magam ezzel vagy azzal a megszólalással vagy cselekedettel, és biztosan idiótának tartanak. Vagy maga az esemény közben gyakran felveszem a hallgató szerepét, mert azon rágódom, hogy amit hozzáfűznék a témához vajon hogyan reagálnának rá, és nem lenne-e kínos az irányomból. De ettől még nem vagyok introvertált, hiszen az ő társaságukban érzem jól is magam, és szerencsére az esetek túlnyomó részében már nem rombolják le ezek a szorongásos tünetek a jókedvemet. 😊

Pszichológia hallgató lettem

Furcsa érzés belegondolni, hogy hamarosan ismét iskolapadban fogok ülni és tanárok előadását fogom hallgatni, több okból is. Egyrészt, nyolc évvel ezelőtt, amikor leérettségiztem, tulajdonképpen „nem számított”, nem éreztem, hogy tétje van, hiszen – bár nehezen döntöttem el akkor is, hogy merre induljak – végül ott kötöttem ki, hogy én nem fogok egyetemre járni. Másrészt, több mint öt éve aktívan dolgozom, és a tavaly beütött egzisztenciális válságomig fel sem merült bennem a pályaváltás gondolata. Mindezeken túl, miután megszereztem a második szakképesítésem, még itt az egyik blogbejegyzésemben is azt boncolgattam, hogy elkezdődik a nagybetűs Élet, és vége van a diákéveimnek. Persze azóta egyszer-egyszer bejött a képbe egy-egy képzés gondolata, sőt jelentkeztem is felsőoktatási szakképzésre gazdasági szakirányon és kétszer egymás után két különböző helyre nyertem is felvételt, de végül a helyemet egyik esetben sem foglaltam el. Talán valamilyen szinten én is éreztem, hogy hosszú távon nem ez lesz az én utam…

Tavaly közel két év után felmondtam az addigi kedvenc munkahelyemen. Ott az emberi körülményekkel maximálisan elégedett voltam, soha egyetlen másik közösségben nem tudtam úgy kinyílni, vagy éreztem azt, hogy fontos vagyok és kedvelnek, mint ott. Viszont sok más egyéb körülmény hozzájárult a mentális egészségem romlásához, és szinte én magam sem vettem észre, hogy a pszichológushoz tett látogatásaim jelentős hányada, a munka okozta stressz, tanácstalanság, érzelmi kirohanás kezelése sok más számomra fontos téma feldolgozása helyett. Azt hittem, hogy a munkakör sajátossága az egyetlen dolog, amin változtatni kell, de miután elmentem egy másik helyre szintén számviteli területre, rájöttem, hogy erre már képtelen vagyok hivatásként tekinteni, és minden motivációmat elveszítettem.

Bár van a kiégésre többféle kezelési módszer, én mégis a „legegyszerűbbet” választottam: a pályaváltást. Gondolkoztam, hogy mi az, ami a legközelebb állhat hozzám, ha elhagyom a könyvelést és a teljes pénzügyet, és rájöttem, hogy valójában én nagyon szeretek emberekkel foglalkozni. Nem mondom, hogy mindig, minden körülmények között, vagy akármilyen emberekkel, de az előző munkahelyemen a kollegiális viszonyon túl a munkakörömben a kapcsolattartó szerepet kifejezetten szerettem. A körülmények is kedvemre valók voltak, hiszen előadóművészekről beszélünk, ez a világ pedig, mint „nézőt”, mindig is érdekelt. Azon túl, hogy betekintést nyerhettem a kulisszák mögé, láttam a színpad-, díszlet- vagy jelmeztervezés folyamatát ezek költségeinek elszámolásán keresztül, még szinte az összes fellépő művészünkkel is én voltam a közös kapcsolódási pont, mint egyfajta „pénzügyi tanácsadó”. Mondjuk ez pont nem tartozott a feladatkörömbe, és gyakran nem értettek velem egyet abban, hogy segítek nekik a szerződéseik és számláik problémás kérdéseiben, mert ezt mindenkinek a saját könyvelőjével kellett volna leegyeztetnie, de úgy véltem, ez mindenki közös érdeke, hogy hibátlan számlát küldjenek be hozzám, amit már nem kell visszadobni nekik javításra. Úgyhogy minden egyes alkalommal készségesen álltam rendelkezésükre, ha elakadásuk volt ilyen téren. Szívesen segítettem nekik. És a munkámnak ezt a részét örömmel meg is tartottam volna.

A sors furcsa fintora, hogy volt idő, amikor szinte képtelen voltam emberekkel beszélgetni. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem igényeltem volna. Egyszerűen csak a hozott sémáim és az erős szorongásom nem engedte, hogy szóban megfelelően kommunikáljak másokkal. Ezt szerencsére az elmúlt években sikerült levetkőzni, és így rájöhettem arra is, hogy az, amit egykor introvertáltságnak hittem, az valami egészen más volt, és valójában én nagyon is közösségi ember vagyok, aki szeret társaságban lenni, beszélgetni, sőt szívesen dolgozik is olyan munkakörben, ahol emberekkel kell foglalkozni. Így végül nem is kellett olyan sokat agyalni, hogy mi legyen az az új irány, amerre elindulok álláskeresés terén.

Persze nem volt meg konkrétan, hogy mit szeretnék a következő tíz-húsz évben csinálni, mi az, amire igazán hivatásként tekintenék és igazán ki tudnék teljesedni benne, de köztes állapotként úgy éreztem, hogy a HR egy jó kiindulópont vagy ugródeszka lehet, akármit is szeretnék később csinálni – mert valószínűleg úgyis egy emberközpontú munka lesz az. A mai napra eljutottunk egészen odáig, hogy az a lány, aki régen szinte egy szót nem tudott másokhoz szólni, jelölteket interjúztat különböző pozíciókra, felméri a szakmai rátermettséget, a csapatba való beilleszthetőséget, keresi a szükséges soft skilleket azáltal, hogy monitorozza a személyiségüket a viselkedés, a beszédstílus és az elmondott információk alapján. Ez kiindulópontnak tökéletes. Na, de mi lesz a hosszú távú célokkal?

Nos, körülbelül két évvel ezelőtt jött először az a gondolat, hogy elkezdjek pszichológiát tanulni, először még csak amiatt, mert elkezdett mélyebben is érdekelni a téma, konkrét előrevetített célom nem volt. Viszont amint megláttam, hogy a legalacsonyabb ponthatár is 430 pont, és ehhez társul egy nem kisösszegű tandíj is, kissé megrökönyödtem. Az egyetlen hely, ahol levelezőn van államilag finanszírozott képzés, abban az évben 474 pontos ponthatárt hirdetett. Kiszámoltam, hogy ezt a tendenciát követve a következő évben, ha újra érettségizem – mert muszáj lenne -, két legalább 95-96%-os emelt szintű vizsgára lenne szükségem, hogy ide bekerülhessek. Viszont, ha az önköltséges megoldással is megelégszem, úgy elég lesz a 85% is. Valahogy a „könnyebb” opció is elérhetetlennek tűnt, úgyhogy annyiban is hagytam a témát. Aztán kíváncsiságból a következő időszakban is ránéztem a pontokra, és észrevettem, hogy valamivel alacsonyabbak lettek a ponthatárok – na, nem mintha a 461 sokkal megugorhatóbb lenne, mint a 474, de mindenképp pozitív volt látni, hogy kivételesen nem felfelé kúsztak a ponthatárok. Persze a negatív énem, és a kisördög a vállamon azt súgta, hogy „persze, ha én is felvételiztem volna, akkor biztos, hogy emelkedett volna a szám, nem pedig csökken”. Mondjuk ekkor már túl voltam a felmondáson és közel jártam a jelenlegi munkahelyemen eltöltött első naphoz, szóval ekkorra már legalább az megvolt a fejemben, hogy körülbelül merre induljak el. Utolsó pillanatban jelentkeztem egy emelt szintű érettségi felkészítőre két tárgyból: angolból és történelemből, ami tavaly októberben kezdődött. A cél itt már nem volt kérdés: bejutni pszichológia szakra. Viszont egyrészt az online oktatás, mint kiderült nem igazán az én műfajom, másrészt úgy alakult, hogy szükségem volt arra az összegre, amit befizettem előre egyösszegben, így az időarányos részét vissza is kaptam, amikor felbontottam a szerződést velük.

Még mindig ott volt a lehetőség, hogy akkor önerőből készüljek fel az érettségi vizsgákra, viszont az egyik legnagyobb gyengeségem, hogy nem tanultam meg soha tanulni. Azokból a tárgyakból, amik érdekeltek és főként gyakorlat orientáltak voltak, pusztán odafigyeléssel is jó vagy kiváló eredményt produkáltam, a kevésbé gyakorlatias, de még érdekesnek mondható tárgyakból a közepes szintet képes voltam hozni, és volt egy-két mumus, amiből megugrottam a kettes szintet. Otthon soha nem ültem le órákig tanulni néhány kivétellel. Az előrehozott angol érettségim volt a legelső vizsgahelyzet, ami előtt álltam, így arra azért kidolgoztam a tételeket, kézzel, ami több napon keresztül több órát igényelt. A pénzügyi-számviteli ügyintéző vizsgámhoz készíteni kellett egy esettanulmányt, ami kvázi egy mini szakdolgozat, így azzal volt munkám, illetve a szóbeli részre ott is kiírtam kézzel a tételeket. De ezeken kívül soha egyetlen vizsgámra sem készültem különösebben. Úgyhogy a legnagyobb kihívás számomra ebben a felkészülésben nem maga az elsajátítandó tananyag volt, hanem az egyéni felkészülés tanár és magyarázatok nélkül. Így talán mondanom sem kell, hogy miután már abbamaradtak a felkészülési óráim, onnantól kezdve magamtól már nem ültem le tanulni – hiába vettem mindkét tárgyhoz különböző tankönyveket és feladatgyűjteményeket.

Viszont – lehet nagyrészt emiatt – kavargott bennem a „Mi az én életcélom?” kérdés és emiatt motiválatlannak és üresnek éreztem magam. A pszichológuson túl egy coach segített nekem átevickélni ezen a kérdéskörön tavaly év vége felé. Éreztem is magamban az elhivatottságot, viszont tudtam, hogy reális esélyem már nem lesz felkészülni kellő mértékben az érettségi vizsgára. Úgyhogy alternatív megoldásként elkezdtem különböző szakképzéseket keresni az interneten, illetve nem vetettem el alternatív megoldásként a felsőoktatási szakképzéseket sem, amire az érettségi megismétlése nélkül is be tudtam volna kerülni. Volt néhány szimpatikus képzés, de valahogy a pszichológiával kapcsolatos magasfokú érdeklődésemet egyik sem volt képes überelni. És akkor ugrott be valami…

Korábban már több embertől hallottam, hogy van Kolozsváron egy egyetem, ahol magyar nyelven lehet pszichológiát tanulni, és más a felvételi rendszer, mint itthon. Akkor mindig élből elvetettem a gondolatot, utána sem olvastam, mert úgy gondoltam, hogy elég megterhelő - még ha csak ritkán is - kiutazni időnként az előadásokra és vizsgaidőszakokra. De akkor, ott úgy voltam, hogy veszíteni nem veszítek semmit azzal, hogy informálódom. Magának az egyetemnek a nevét nem tudtam, úgyhogy a Google volt a segítségemre kulcsszavakkal keresésben. Természetesen hamar megtaláltam az oldalt, ami nekem kellett. Meglepődtem, mert valóban merően más volt a felvételi eljárás, mint az itthoni egyetemeknél. Egy egyszerű szóbeli felvételi vizsga eredménye adja a bejutási jegy 80%-át, a maradék 20% az érettségi eredményből adódik. Megörültem, viszont egyben el is kezdtem aggódni, hiszen az itthoni felvételi jelentkezés határideje pont előtte pár nappal járt le, és feltételeztem, hogy a külföldi jelentkezésről is lecsúsztam így. De természetesen nem hagytam a puszta feltételezésre a dolgot, úgyhogy azonnal elkezdtem mélyebben beleásnom magam a témába, és hamar meg is találtam az erre szolgáló Facebook csoportot, ahová belépve rengeteg plusz infót és kérdésekre válaszokat találtam. Mindezeket átnyálazva kiderült, hogy a felvételi vizsgára történő jelentkezés csak júliusban történik, egy héttel a vizsga napja előtt, úgyhogy még bőven időben voltam. Tanulás szempontjából is még reálisnak tartottam a rendelkezésre álló időt, hiszen az volt a követelmény, hogy öt pszichológiai témakörből készüljünk fel a vizsgára: érzelmek; motiváció; percepció és figyelem; tanulás és emlékezés; értelmi fejlődés, gondolkodás, beszéd és intellektuális teljesítmény. Mindezekhez meg volt adva az ajánlott szakirodalom, ami pdf formátumban fel is volt töltve a fájlok közé. Noha „csak” öt témakörről volt szó, így is nagyjából 130 oldalnyi megtanulandó anyag volt, de úgy éreztem, ez azért nem olyan vészes – annál egészen biztosan jobb, mint felkészülni két emelt szintű érettségire úgy, hogy lehetőleg 90% körüli eredményt elérjek mindkettőn. Ráadásul sokat dobott az egészen az a tény, hogy itt legalább olyan tananyagot kell elsajátítanom, ami egyrészt már elősegíti a későbbi tanulmányokat, másrészt valóban érdekel is. Az egyetlen buktató itt is az lett volna, hogy muszáj egymagam felkészülni.

Könnyűnek tűnt, de nem akartam semmit elkiabálni, illetve gondosan utánajártam mindennek, amire szükségem volt. Az adminisztratív rész valóban olyasmi volt, amire nagyon oda kellett figyelni: különböző dokumentumok lefordíttatása román nyelvre, minisztériumnak fizetett hitelesítési díj, tanulmányi jegyek átszámítása, orvosi alkalmassági vizsgálat. Mindezeken túl maga a kiutazás megtervezése, illetve a határidők és időpontok figyelése. Ha ezekre tényleg mind odafigyeltem, már „csak” tanulni kellett.

Időben elkezdtem, még május elején – volt két és fél hónapom felkészülni. Kinyomtattam az anyagot, átolvastam, kiemeltem a lényeget, az elején még be is gépeltem, vázlatot írtam, kulcsfogalmakat írtam, ráadásul tényleg ráfeküdtem a dologra: szakaszokra bontva osztottam be az időmet a tanulásra, és időzítőt állítottam. Minden negyvenöt perc után tartottam tizenöt perc pihenőt, és komolyan voltak napok, amikor napi nyolc-kilenc órát a tanulásra fordítottam. Ha volt zavaró külső körülmény, akkor füldugót is használtam. Érdekes volt a téma, nagyon sok mindent el is sajátítottam. Lelkiismeretfurdalás nélkül elmondhatom, hogy soha semmilyen tanulmányi megmérettetésre nem készültem ennyit, mint erre a vizsgára. Elsőre mégsem sikerült…

Az egyéni tanulással kapcsolatos szegényes tapasztalatom miatt nem volt a leghatékonyabb a tanulási módszerem. Sajnos rosszul gazdálkodtam az idővel, és túl sok időt és figyelmet szenteltem a legelső témakörnek. Az volt, amihez volt begépelt és kézzel írt jegyzetem, amihez ki voltak írva a kulcsfogalmak, nevek, tanulmányok, aminél még a plusz fejezetekből is kiírtam a lényeges anyagot. De ahogy telt az idő és én is éreztem, hogy ugyanilyen mélységben nem fogok tudni végezni mind az öt témakörrel, már elengedtem bizonyos formaságokat. Ahogy haladtam a vége felé, úgy lett egyre felszínesebb az ismeretek elsajátítása, így az utolsó témakörrel, és azon belül is a második felével volt a legkevesebb időm foglalkozni. Sajnos vizsgán nem egy-egy témakör volt maga a tétel, amiről beszélni kellett, hanem mindegyikből ki voltak ragadva részletek, szétbontották kisebb témákra, és ezekből lehetett húzni. Szerencsétlenségemre sikerült az utolsó témakör utolsó két és fél oldalának témáját kihúznom, amiről így összesen két mondatot tudtam elmondani. Teljesen szétestem, alig vártam, hogy kijussak az épületből, mert már odabent is sírtam, de szerettem volna, ha minél kevesebb ember látja.

A barátom is elkísért az útra, és elém jött a vizsga után, de mondhatott bármilyen motivációs szöveget, vigasztalhatatlan voltam, és végig sírtam az utat vissza a szállásig. Az volt a terv, hogy egész héten ottmaradunk, mert a sikeres vizsga esetén a hét második felében kellett személyesen beiratkozni is. A köztes időben pedig gondoltam „nyaralunk”. Viszont így mondtam neki, hogy aznap én már sehová nem akarok menni. Nehéz volt bármi olyat mondani vagy tenni, ami felvidított volna. Másnap reggel is mérhetetlen szomorúsággal és ürességérzéssel keltem, nem éreztem a létjogosultságát az ottlétemnek, hiszen „már felesleges”, úgy éreztem semmi sem tud boldoggá tenni, és hogy nincs értelme az életnek. Ért már korábban nagyobb veszteség, valahogy mégis kicsit olyan volt, mintha ez lett volna a legrosszabb dolog, ami valaha történt velem. Ha a barátom nem lett volna velem, akkor egész biztos, hogy egész héten ki se mozdultam volna, vagy hiába foglaltam szállást ennyi időre, hamarabb hazaindultam volna. De szerencsére ő „kirángatott” ebből az állapotból, és a tervezett nyaralásunk végülis megvalósult. Szép helyeket láttunk, finomakat ettünk, jól éreztük magunkat. A végére már én is azt a szemléletet vallottam, hogy a szeptemberi pótfelvételi jobb lesz, előnyben vagyok, hogy már van tapasztalatom, illetve tanulni sem kell olyan sokat, hiszen már most is jól felkészültem, csak a hiányosságokat kell pótolni. Mégis miután hazaértünk, beütött valami…

Már két hete nem voltam képes rávenni magam semmire, konkrétan a bőröndöm kipakolatlanul a hazaérkezésünk óta a szoba közepén hevert érintetlenül. Éreztem, hogy ez így nem lesz jó, így bár jó ideje nem találkoztam a pszichológusommal – mert pont egy pozitív életszakaszban voltam, és nem éreztem szükségét -, ismét bejelentkeztem hozzá. Adott egy kis löketet, de nagyon nehéz volt megküzdeni a depressziós epizódommal, amit nagyban erősített a kudarcélményem. Habár szedem a gyógyszerem, ez nem jelenti azt, hogy nem érződik a hullámzás. Szimplán nem kerülök annyira mélyre, mint amikor még nem szedtem. Megúszom egy enyhe depresszióval és egy felélénkültebb időszakkal a túlpörgés helyett. De a depresszió, még ha enyhe is, akkor is depresszió. A levertség, motiválatlanság, szétszórtság, figyelmetlenség, koncentrációs nehézségek ugyanúgy megvannak, amikkel meg kell küzdeni. Ráadásul a betegségtudat egy elég erős támogató egység ilyenkor. Hiszen, ha tudjuk, hogy mit is élünk éppen át, és hogy mi az, ami segíteni tud ezen az állapoton, akkor tudatosan ki tudjuk kerülni vagy leküzdeni. Ezt tettem. Nem mondom, hogy tökéletesen sikerült, még csak nem is 80-90%-osan, de 50% felett, ami ebben a helyzetben több, mint elég. Írtam egy beosztást a vizsga napjáig, amit nem feltétlenül követtem, de volt egy összkép, amit láttam magam előtt, és tudtam, hogy ha nem is pontos határidő betartással, de szeretnék elérni. Sikerült a tételeimet úgy kidolgozni és pontosítani, ahogyan szerettem volna. De talán, ami ennél is többet segített, az a közösség. A júliusi vizsga előtt egy héttel találtam csak rá a felvételizők Messenger csoportjára, és mint utólag kiderült, itt folyamatosan tartottak közös tanulóesteket online, ami nagyon sok sikeres vizsgát eredményezett júliusban. Ennek mintájára készült el a pótfelvételizők csoportja, aminek hamarosan én lettem az egyik legaktívabb tagja. Az adminisztrátor egy idő után már szinte nem is írt semmit, mert általában bárki bármit kérdezett, másodpercek alatt válaszoltam nekik. A júliusi csoportból volt, aki tartott nekünk tanulóesteket egy-egy témából, amiket becsületesen végig hallgattam – ha már máshoz kevésbé volt motivációm -, de én is örömmel vállaltam előadó szerepkört, így két tanulóesten is én tartottam előadást. Ezen kívül nagyon sokszor privát üzenetben is megkerestek különböző kérdésekkel, és igyekeztem mindenkinek segíteni. Valahogy jobban koncentráltam rájuk, és az ő sikerükre, mint a sajátomra. Ez töltött, de tudtam, hogy én egyáltalán nem készülök olyan intenzitással, mint a júliusi vizsgára. Hatalmas lelki békével, az esélytelenek nyugalmával indultam el a szeptember 8-ai pótfelvételire.

Még a váróteremben sem éreztem feszültséget vagy izgulást, a júliusi vizsga előtt majdnem pánikrohamot kaptam, most azonban eltettem a tételeimet, fogtam a tollakat és az igazolványomat, és már az ajtóban állva vártam, hogy hívjanak. Jó tételt húztam. Teleírtam a lapot. Az előadás közben már volt rajtam szorongás, de elmondtam mindent, amit felírtam. Éreztem, hogy valamit kihagytam, de gondoltam úgyis rákérdeznek. Így is volt. Valójában egy elég fontos részlet nem jutott eszembe, viszont amint feltették a kérdést, azonnal „felmondtam” a teljes bekezdést. Ezen kívül még három kérdésük volt, amiből egyre tudtam a választ, egyre rávezetéssel szintén sikerült válaszolni, egyre viszont nem tudtam sajnos. Mindenesetre megkönnyebbülten hagytam el a termet, és mosolyogtam. Úgy éreztem, hogy bármi lesz is az eredmény, végre nem azzal az érzéssel távoztam, mint júliusban. Ráadásul addigra már volt B tervem az egyetemre, illetve legrosszabb esetben is következő évben próbálkozom – gondoltam.

Amíg vártam a barátomat, hogy elém jöjjön – mert ismét elkísért, mint legfőbb szurkolóm és támogatóm -, addig azért sikerült máris túlgondolni a helyzetet, és felnagyítani a hiányosságokat, elképzelve, hogy valójában elrontottam az egészet. De aztán miután kitárgyaltuk, egyetértettünk abban, hogy hetesnél rosszabb jegyet nem kaphatok (Romániában 1-10-ig van az osztályozás). Míg előtte „minden mindegy” alapon mentem el a pótfelvételire, a vártnál jobb teljesítményem miatt azért elkezdtem izgulni, szerettem volna az eredményhirdetésnél egy olyan számot látni, amivel megnyugodhatok, hogy a bejutottak között vagyok. De muszáj megjegyezni, hogy a száz meghirdetett helyből kilencvenegyet betöltöttek júliusban. A maradék kilenc székre ötven felvételiző pályázott a pótfelvételin. Amíg a júliusi vizsgán mindenki bejutott, aki elérte az ötös átlagot (ami nálunk a kettesnek felel meg), addig vélhetően a pótfelvételin kilenc alatti átlaggal szinte lehetetlen bekerülni már. Úgyhogy feltételezve, hogy hetes vagy nyolcas osztályzatot kapok, elég rizikósnak tűnt a bejutás.

Eljött az igazság pillanata, kikerültek a vizsgajegyek. Amikor megnyitottam, hevesen vert a szívem. Gyorsan megkerestem az azonosító számomhoz tartozó vizsgajegyet, és háromszor is végig húztam az ujjamat, hogy biztosan jó sort nézek-e, mert alig akartam elhinni, amit láttam. 9.5-ös osztályzatot kaptam!! A következő dolog, amit azonnal elkezdtem számolni, hogy hány embernek van jobb eredménye az enyémnél. Összesen nyolcan kaptunk kilenc feletti osztályzatot. Mivel bejutási listát csak két nappal később tettek közzé, így csak a matematikára hagyatkozhattam abban a pillanatban, úgyhogy kiszámoltam, hogy ezzel a jeggyel mennyi lesz a végső átlagom, ha hozzáveszem még az érettségi átlagomat. 9.32-t számoltam. Ezt követően még kiszámoltam, hogy milyen eredmény az, amivel már biztosan nem tudnak megelőzni – számolva a legjobb eshetőséggel, tehát hogy tízes az érettségi átlaguk. Az az eredmény jött ki, hogy kilenc alatti vizsgajeggyel még tízes érettségi eredménnyel sem tudnak beelőzni. Szóval, mivel összesen velem együtt nyolc embernek volt kilenc feletti jegye, így matematikailag lehetetlen, hogy ne legyek benne a kilenc bejutott jelentkező között. Abban a pillanatban kiszabadult belőlem a megkönnyebbült és boldog sírás.

Sikerült. Megcsináltam! Nem vagyok buta vagy tehetségtelen. Nehezített pályán is a legjobbak között voltam, amikor a legrosszabb bejutási átlag 8.84 volt. Egy olyan szakra kerültem be, ami baromi nehezen elérhető. Ezeket főleg annak a belső énemnek üzenném, aki sokszor még mindig képes az elért sikereit semmibe vagy magától értetődőnek venni. Az eredményhirdetés után az egyik barátnőmnek is azt mondtam, hogy „Emlékeztess, hogy ne felejtsem el megjutalmazni magamat ezért, hogy ne higgyem azt, hogy ez természetes, és ez a minimum”.

Tényleg sikerült. Elsőéves pszichológia hallgató vagyok. Három év múlva remélhetőleg a diplomámat szorongatva tervezhetem, hogy milyen típusú mesterképzésre menjek majd tovább. Van már most is ötletem, de úgy állok hozzá, hogy mialatt tanulni fogom, meg fogok ismerni rengeteg irányt, és van még időm eldönteni, hogy melyik lesz az igazán nyerő. Addig viszont megerősítem a pszichológia alapjait Atkinson, Zimbardo és Freud munkássága által.

Amikor életemben először… (2022 évértékelés – 2. rész)

Meg kell találni a káoszban a rendszert, a sötétben a fényt, a katasztrófában a menedéket. Noha a legtöbb emberhez hasonlóan én is erősebben érzékelem a negatív eseményeket, ahhoz, hogy ne őrüljek teljesen bele, muszáj néha saját magam eszébe juttatni a jó dolgokat is. Mivel a fél évem a kiégésről, depresszióról és a bizonytalanságról szólt, felmutatni eredményeket nem igazán tudok. Ezért sem egy olyan csillivilli az én beszámolóm, mint számos bloggeré, de legalább őszinte. Az elért sikerekkel szemben viszont több új dolgot is megtapasztaltam és kipróbáltam tavaly, amik mondjuk azt, hogy próbálták egyensúlyban tartani a mentális egészségem.

 

2. Dolgok, amiket tavaly tapasztaltam meg először 

1. Elkezdtem rúd sportolni
Lehet rá sok dolgot mondani. Például, hogy „nem is igazi sport” vagy „csak a magamutogatásról szól”. Nos, egyik sem állja meg a helyét. A rúd egy kifejezetten hatékony saját testsúlyos edzés, ami erősíti az izmokat, javítja a tartást és lazítja az ízületeket. Kellemes mellékhatása valóban, hogy növeli az önbizalmat, de nem feltétlenül a magamutogatás miatt, hanem azért, mert egyre jobban tetszik a tükörképünk saját magunknak. Soha sehol máshol nem mertem volna sportmelltartóban és falatnyi rövidnadrágban edzeni, de itt még ezt a gátlásomat is levetkőztem – pedig az elején póló és hosszabb rövidnadrág volt rajtam az edzéseken.

Fél évig az egyik legjobb dolog volt az életemben, utána sajnos már nem nagyon mozdultam ki a lakásból a hangulatom miatt, és abbamaradt. Viszont hiányzik, úgyhogy amint ismét alkalmam nyílik rá, újrakezdem.

2. „Nagynéni” lettem
Nem hivatalosan – ezért is van idézőjelben. Linett baba nem vérrokonom, a barátom húgának a kislánya, aki bár minden esély megvolt rá, hogy pont a születésnapomon jön világra, végül két nappal később látta meg a napvilágot. Késett a GLS futár a születésnapi ajándékommal. Viccet félretéve, a – most már egyéves – kislány kétségkívül a legjobb dolog az életemben. Úgy szeretem, mintha a sajátom lenne, és ahogy egy jó nagynénihez illő, a szereteten túl elhalmozom mindenféle földi jóval. A vásárlás függőségem módosult azzal, hogy már nem saját részre történnek gyakran impulzusvásárlások, hanem ritkán fordul elő, hogy babaholmi nélkül hagynám el valamelyik üzletet…

A kép a szerző tulajdonában áll

3. Jártam tengerparton és fürödtem a tengerben

Tavaly év elején jobban is kerestem és az árak sem voltak még úgy elszállva, mint most, ezért az volt az elképzelésem, hogy kivételesen egy tengerparti nyaralásra szeretnék majd menni nyáron. Görögország lett volna az első számú kiszemeltem, de végül Horvátországba mentünk – tudom, egyik sem túl eredeti ötlet, viszont aki először megy ilyen helyre, annak nagy szám.

Persze nyárra már sok dolog bekavart az útba. Nem csak a pénz, hanem az is, hogy bár meg volt tervezve júliusra a több mint két hetes szabadságom, én május végén mondtam fel a cégnél. Így végül utolsó pillanatos három napos kiruccanás volt a horvát tengerpartra. De így is az egyik legszebb élményeim közé tartozik, szóval nem számít, milyennek képzeltem eredetileg.

A kép a szerző tulajdonában áll

4. Kecskemétre költöztem

Maga a költözés nem újdonság, hiszen az elmúlt huszonhat évemben ez a hetedik lakhelyem. A város maga új, mert bár két-három hetente jártam ide a barátom családjához már jó ideje, az mégis más, mint itt lakni.

Háromféle tervünk volt az összeköltözésre: az egyik, hogy külföldre megyünk dolgozni, és ott keresünk egy közös albérletet, a másik, hogy Budapesten keresünk egy közös albérletet – mivel úgy ítéltük meg, hogy a lakás, amiben akkor éppen laktam, nem teljesen megfelelő kettőnk számára. Ezt azóta utólag már másképp gondolom. És mivel kettőnk közül én laktam csak egyedül, így vagy ő költözik hozzám, vagy mindketten megyünk. A harmadik megoldás az volt, hogy a szüleihez költözünk, hogy tudjunk spórolni. Végül ez lett a befutó. Az a terv, hogy majd az ő régi szobájából átbútorozunk a ház egy különálló lakrészébe, ahonnan a húga a férjével és a kislányukkal év végén kiköltöztek. Egyelőre ez felújítási munkálatok miatt függőben lévő projekt, de azért várom már, mert egy kicsit több magánszféra jutna így nekünk.

Egyébként a város maga egyelőre távol áll attól, ahol komfortosan érzem magam. Én nagyon szerettem Budapesten élni, kiderült, hogy pont nekem való az a nyüzsgés, és akkor voltam a legjobban, amikor a belváros szívében laktam, konkrétan a legzajosabb környéken. Igen, kicsit furcsán vagyok bekötve, de pici koromtól hozzá vagyok szokva a zajhoz. Szerintem én már az ilyen környezetben érzem jól magam. Tapasztaltam is, hogy a nagyon békés, csendes helyeken egész éjszaka forgolódom, mert csak a saját gondolataimat hallom, de életemben nem aludtam olyan jókat, mint Budapest egyik legzajosabb városrészén.

Nos, ehhez képest itt ugye csend és béke honol. Amit természetesen meg lehet szokni, ha az ember már jó ideje itt tartózkodik. Viszont a lehetőségek is eléggé korlátozottak, legyen szó szórakozásról, vásárlásról vagy munkahelyekről. Huszonhárom évet egy hasonló méretű kisvárosban éltem. Nem véletlenül vágyódtam onnan is el, új izgalmakat keresve.

A lényeg, hogy vannak pozitív vonzatai az ittlétünknek, de ez a pont azért lóg kicsit ki a „pozitív újdonságok”-listámról, mert ha lehetőségem adódik, szeretnék visszaköltözni a fővárosba.

5. Vegetáriánus lettem
Több befolyásoló tényező volt, hogy ez megtörtént. Még év elején láttam egy videót, amiben egy lány rávilágított a tudatos vásárlás rejtelmeire – mondott néhány hasznos tippet, hogy mit érdemes figyelni bizonyos élelmiszereknél. Például, hogy egy „egészséges” kenyér nem tartalmaz mást csak vizet lisztet és kovászt – ha élesztőt tüntetnek fel és nem kovászt, az nem „valódi” kenyér. A másik ilyen tippje sokkal inkább mellbe vágott: a tojások sorozatszáma. Tudtátok, hogy minden olyan tenyésztőnek, ahol több, mint harminc csirkét tartanak, kötelező sorozatszámmal eladniuk a tojást? Ez nyilván önmagában még nem jelent semmit – csak azt, hogy ha a piacon kapott sorozatszám nélküli valódi házitojást veszed Béla bácsitól és Piri nénitől, akkor az embert támogatod, és nem az üzemet. Viszont az már sokkal „érdekesebb”, hogy mit jelentenek a sorozatszám elején lévő számok – amik nullától háromig terjednek. Nos, a nullás tojás a bio tojás, amit nem ért semmilyen vegyi anyag, illetve 100%-ban szabad tartású csirkéktől származnak. A házi tojáson kívül ezt még bátran megveheted, mert egészséges körülmények között nevelt csirkék tojásáról beszélünk. Egyessel azoknak a tojásoknak a száma kezdődik, amelyek szintén szabadtartásúak, de azért nem bio, mert maga a tojás valamilyen okból érintkezhet vegyi anyagokkal is. Ez még az egészségesekhez sorolható. A kettessel és a hármassal már komoly problémák vannak. Előbbinél ketrecben húszasával-harmincasával tartott, napfényt alig látó csirkék tojásáról beszélünk, utóbbinál az úgynevezett mélyalmos tojásról van szó. Amit gyakran hallottunk, de tudjuk mit jelent? A csirkék napfényt életükben nem látnak, ketrecben élő tojógépek, akiket, hogy maguknak és egymásnak ne árthassanak, megcsonkítják, szükség esetén be is gyógyszerezik őket. Összeszorult a gyomrod, ahogy eléd vetült a kép? Én is pontosan így éreztem magam, amikor tudatosult bennem.

Nem vagyok aktivista, nem állok a Burger King elé és kiabálom az emberek arcába, hogy undorítóak, amiért húst esznek, és soha nem állt és nem is áll szándékomban undort kifejezni azok irányába, akik ezt az életmódot folytatják – főleg hogy valaha ugyanezt az életmódot folytattam. Ha megkérdezik, miért nem eszem húst, elmondom, hogy sajnálom az állatokat, és nehezen tudok elvonatkoztatni az őket ért kínoktól, de tökéletesen el tudok ücsörögni olyan emberek mellett, akik két pofára eszik a rántott húst. Mindenki saját élete és saját döntése.

A másik dolog, ami erősítette bennem, hogy nyissak ebbe az irányba, hogy tél végén/tavasz elején úrrá lett rajtam a klímaszorongás. Azt hiszem pont a hirtelen jött, évszakhoz képest irreálisan magas hőmérséklet okozta. Tökéletes aláfestés volt, hogy akkoriban a legtöbbet hallgatott zeném is egy ide passzoló szám volt: Alvin és a Mókusok – Vesztes alkat. Engedjétek meg, hogy idézzek belőle néhány sort:

„Csak fogytak a szavak és nem volt ki lázadt,
A szemétdomb tetején húztunk fel házat.
Bár teltház volt fegyverből, nem szabtunk gátat,
Leöltünk vadakat, kiirtottunk fákat.
Most fekszem, a fiam meg szorítja kezem:
Apám, mondd miért csak ezt hagytad nekem?”

Természetesen rengeteg dolog van, amin ha változtatunk, akkor még talán megmenthetjük a Földet, és amit én teszek az kevés, és én magam is igyekezhetnék jobban. Nem leszek álszent. igyekszem mindig beiktatni egy újabb és újabb jó szokást, hogy csökkentsem az ökológiai lábnyomom. Az, hogy nem eszek húst, az egyik például.

De hogy nyomatékosítsam, hogy ennek így kellett történnie, elmondok még valamit, amiért nem fogok visszatérni a húsfogyasztáshoz: az egészségem bánná. Tudom, most arra gondoltok, hogy „megint egy hülye vega, aki meg akarja mondani, hogy a szervezetünknek nincs szüksége húsra a teljes értékű táplálkozáshoz”, vagy hogy „mi mindenevők vagyunk, tehát szükségünk van húsra is”. Egyiket sem akartam mondani. Saját élettapasztalatokról beszélek csupán.

Valamiért tavaly tavasszal elkezdődött nálam valami megmagyarázhatatlan dolog. Étkezések után olyan mértékű kóma lett rajtam úrrá, hogy szó szerint beájultam, mert képtelen voltam ébren maradni, a fejemet mintha mázsás súly húzná, olyan volt, mintha le akarna esni a nyakamról. Amikor ez olyankor történt, amikor megengedhettem magamnak az alvást, olyankor le is dőltem, és két órán keresztül nem is tudtam magamról. Hogy fokozzam ezt a dolgot, olyan mély álomba merültem ilyenkor, hogy megesett, hogy vártam a barátomat, hogy megérkezzen hozzám, előtte megvacsoráztam. Már éreztem, hogy jön a kajakóma, és megkérdeztem, hogy mennyi idő míg érkezik – azt mondta fél óra-negyven perc. Gondoltam, behunyom a szemem akkor egy kicsit amíg várom, úgyis hallom, ha megérkezik. Nem hallottam. Csengetett, dörömbölt, hívott telefonon, semmire nem reagáltam, legalább fél órán keresztül, mire nagy nehezen csak meghallottam a mély álomból, hogy valami történik, és beengedtem. Talán soha nem szégyelltem magam annyira korábban, mint akkor. Hiszen, ahogy ő is mondta aznap: „Nem létezik, hogy ilyen mélyen aludjon valaki, hogy nem tud magáról.” Akkor tudtam, hogy vizsgálatok kellenek, mert ez tényleg nem normális. Viszont se a pajzsmirigyemmel se a cukrommal nem volt probléma az eredmények alapján. Egy dolog maradt: valószínűleg a depresszióm okozza – ami bele is vágott éppen a dologba, mert akkor éltem az erős depressziós epizódomat. Igazából ez az incidens adott egy utolsó löketet ahhoz is, hogy pszichiáterhez menjek – mondván, ha fizikai betegség nincs, marad a mentális.

Viszont akkor már kezdtem fokozatosan elhagyni a húsevést, mire elég hamar eljutottam odáig, hogy egyáltalán ne egyek. Lehet ugyan a gyógyszertől is, lehet a hús elhagyástól, vagy a kettő együttes jelenléte, nem tudom. De egy biztos, amióta vegetáriánus vagyok, még egyszer sem ájultam be. És nem is szeretném megkockáztatni, hogy visszatérjen a probléma.

És hogy miért vega és nem vegán? Bevallom, a tejtermékek számomra az igazi bűnös élvezetek. Képtelen lennék lemondani róluk. És bár valószínűleg egy égi jel, hogy úgy tűnik a tojással és a tejjel is egészségügyi problémám van – nem csak a hússal -, még mindig úgy vagyok vele, hogy a tojást képes vagyok elengedni, hogy ne jöjjenek elő az allergiás tünetek – és baromi jó tojáshelyettesítő a csicseriborsó -, a tejtermékekből pedig még mindig lehet kapni laktózmenteset. Úgyhogy maradok ilyen „fél vegán”, de inkább vega.

6. Elkezdtem az Országos Kék Túrát
Egyik barátnőm már évekkel ezelőtt megemlítette, hogy bakancslistás számára teljesíteni a kék túrát – én addig a pillanatig nem tudtam pontosan mi ez. Nem is foglalkoztatott utána sem különösebben – legalábbis nem úgy hogy utánajárjak, vagy belevágjak -, de ettől függetlenül vonzó volt számomra is, hogy egyszer elkezdjem és teljesítsem.

Tavaly sikerült közelebb kerülnöm a barátom baráti társaságához, és már ritkán van olyan csoportos program amire ne lennék én is meghívva. Tőlük jött az ötlet, hogy el kellene kezdeni a túrát. Tavaly ősszel bele is vágtunk, és a mai napig kb. 84 km-t megtettünk már – igaz ez csekély a teljes hosszhoz viszonyítva, de én elképesztően büszke vagyok magamra, mert komoly túrákat régebben nem csináltam, úgyhogy ez is egy olyan új dolog, amiben megmérettetem magam.

Folytatás a következő bejegyzésben…

Felmondás, pszichiátria és bizonytalan jövőkép – avagy egy újabb kaotikus év (2022. évértékelés #1.)

Nem tagadom, néhány éve valahogy akkor keveredem csak a saját blogom kihalt romjaihoz, amikor évváltás van. Mert akárhogy is, év végén az embernek jellemzően akadnak mélyebb gondolatai. Mindenki egy kicsit úgy érzi lezárult valami az életében, és kezdhet valami újat. Nem véletlenül népszerűek az újévi fogadalmak, még ha általában nem is teljesülnek. „Új év, új én” vagy „Új év, új kezdet” – szokták mondani. Őszintén, én is ezt szeretném. Szeretném, ha végre úgy tekinthetnék vissza az elmúlt 365 napra, hogy elégedett vagyok önmagammal és az elért eredményeimmel. De sajnos ez az év sem volt ilyen…

2020 óta egyszerűen nem volt olyan évem, ami ne lett volna valamilyen szempontból katasztrófa. Ezt tavaly egy összesített többéves összefoglalóban nagyjából már kifejtettem. Magam mögött tudhattam három szakítást, négy költözést és két munkahelyváltást. Nos, azóta bővítettem a listát még egy költözéssel és két munkahelyváltással, illetve a három szakítást kompenzáltam – ha lehet így nevezni – azzal, hogy újrakezdtem az egyik exemmel.

1. Magánéleti események

Egy ilyen felvezető után mivel is kezdhetném a beszámolót, ha nem azzal, hogy hogyan is alakult a magánéletem tavaly?

Nos, társadalmi események is befolyásolták a lelkiállapotomat, ez tény. A februárban kezdődő orosz invázió Ukrajna ellen, illetve az, ahogyan kormányunk ezt ismét arra használta, hogy a saját malmára hajtsa a vizet, ahogyan a rekord méretű inflációt is. Az infláció maga. Az áprilisi választási eredmények. Mind-mind egyre jobban megingatták az egyébként is évek óta folyamatosan elillanóban lévő hitemet a saját hazámban. Egyfolytában egy olyan mértékű stressz és szorongás volt jelen az életemben, amit képtelen voltam kezelni. És ez más területen is kijött rajtam.

Állami cégnél dolgoztam, közelítettem a második évfordulóhoz. Szerettem a csapatomat, és ez volt az első olyan közeg, ahová igazán be tudtam illeszkedni. Itt ismerkedtem meg azzal a lánnyal is, aki nagy szerepet játszott abban, hogy fejlődtem sokféle értelemben. Viszont jó ideje csak a szociális körülmények tartottak ezen a helyen. A tudat, hogy fáj elveszíteni őket, mert a legtöbbjükhöz szívből kötődtem. Viszont a munka folyamatosan csak egyre rosszabb lett. A bürökrácia, a munkahelyi hierarchia, a jogszerűtlenség, illetve az irreális büntetések túlmentek azon a határon, amit én hajlandó vagyok eltűrni egy munkáltatótól. A rengeteg túlóra, az a sok dolog, amit a vállamra vettem mások helyett úgy érzem nem lett eléggé megbecsülve.

Felmondtam. Viszont nem gondoltam akkor még, hogy nem csak a hellyel volt problémám. Örültem, hogy egy óriási teher lekerül a vállamról, de közben sirattam a kollégáimat, akik tartották bennem a lelket, és akik miatt húztam a felmondást jó ideig, hogy ne veszítsek el egy ilyen közösséget. Egy multihoz kerültem, könyvelő pozícióba, és a legelső munkanapon tudtam, hogy én ezt már nem akarom csinálni. Egy olyan mókuskerékben voltam négy és fél éve, ami nem visz sehová, csak forog körbe-körbe. Bárhová megyek, egy-két nap és már tudom, mi a feladatom. Itt is az, amit több hetes betanulással kalkuláltak, a második napon már tudtam egyedül is csinálni. Nem volt benne kihívás, nem tudtam igazán fejlődni, és ami a legrosszabb: monoton, üres, egyhangú volt.

Akkor már volt fogalmam a kiégésről, és tudtam, hogy valami ilyesmit éltem éppen át, de volt egyfajta tanácstalanság, elbizonytalanodás is bennem. Az egyik legnagyobb tévedésem – amiről ráadásul még bejegyzés is van a blogon – az, hogy introvertált vagyok. Szeretnék már egy ideje erről is részletesebben beszámolni. Valójában, amit annak idején introvertáltságnak hittem, azok csak a szociális szorongásom tünetei – amiket valóban nagyon sokan összekevernek az introvertáltsággal. Van, amikor én is befelé fókuszálok, de alapvetően én keresem az emberek társaságát, szívesen beszélgetek – főleg a hozzám közel álló emberekkel. Viszont ami a legfontosabb, feltölt, ha emberek között lehetek. Az új munkahelyem nem csak azért volt kínzás, mert már képtelen voltam élvezni a saját szakmám, hanem mert azután a közösség után, ahonnan eljöttem, ez a végtelenül elszeparált, bezárkózott, barátságtalan közeg is megviselt lelkileg. Csak túléltem a napokat, és napi három-négy „szia” hagyta el rendszerint a számat.

Igyekeztem megtalálni azt a munkakört, ami sokkal emberközpontúbb, és elsősorban arra jutottam, hogy kipróbálom magam a HR világában. Nem tudtam még, hogy mire számítsak, de annyi biztos volt, hogy már csak a munkakörből fakadóan is sokkal több társas interakció vár rám, és ez biztató volt. Lassan fél éve csinálom – a korábbiakhoz képest valóban felszabadító. Viszont itt is elszeparált a munkakörnyezet, és házon belül nem sok a valódi közösségi jelenlét – csak az online térben. Úgyhogy eléggé vegyes érzéseim vannak, és továbbra sem múlt el a mi-az-én-hivatásom-féle szorongás.

Ez a folyamatosan növekvő stressz és bizonytalanság a jövőmmel kapcsolatban nagyon rossz hatással volt a lelki egészségemre, amit két és fél éve próbálunk helyre tenni a pszichológusommal. Volt egy gyanú, már két-három hónappal azután, hogy elkezdtem hozzá járni. Mármint az ő irányából egy gyanú, mert én addigra már mindenféle személyiségzavarral küzdőnek diagnosztizáltam saját magamat. Azt, hogy az ő gyanúját kivizsgáltassam elég sokáig halogattam. Hogy miért? Mert igazából a néha-néha megjelenő 2-3 hétig tartó mélypontokon túl összességében jól éreztem magam, és majd’ kicsattantam. Volt, amikor a jóllétem több hónapig kitartott. Viszont a sok szorongástól kicsit hosszabb időre jelent meg a belső démonom tavaly nyáron. Ráadásul olyan mértékben, hogy ennyi halogatás után akkor rövid idő alatt eldöntöttem, hogy most már orvoshoz megyek.

Ha nem lett volna elég, amit a felmondásos időszak okozott, ahogy közeledett a pszichiáternél előjegyzett időpontom napja, egyre feszültebb lettem. Mindenféle rémképem volt ezzel kapcsolatban, és rettegtem tőle, hogy mi lesz az eredmény és a kezelés.

Bipoláris II. affektív zavar. Ez állt az ambuláns lapomon. A bipoláris zavar – másnéven mániás depresszió – egy „enyhébb” változata, ami abban különbözik a klasszikus mániás depressziótól, hogy ott jól meghatározható ciklusokban váltja egymást a mániás epizód és a depressziós epizód – pl. két hétig az egyik, két hétig a másik, vagy három hónapig az egyik, három hónapig a másik – de egészen biztos hogy szinte pontosan ugyanolyan hosszú ciklusokban. A bipoláris II-nél viszont valamelyik epizód a domináns – tehát vagy szinte mindig a depressziós, vagy szinte mindig a mániás szakasz van jelen a beteg életében -, és időnként – meghatározhatatlan időpontokban – van erős kilengés a másik irányba. Akkor diagnosztizálható, ha mindkét epizód legalább 2 hétig fennáll.

Az orvosom azt is elmondta, hogy nem mindegy, melyik a domináns, hiszen máshogyan kell kezelni a kettőt – első esetben hangulatjavítót, másik esetben hangulatstabilizálót írnak fel. Arra a megállapításra jutottunk, hogy nálam a mániás epizód a domináns, úgyhogy kb. fél éve szedek hangulatstabilizálót. Meglepően jó hatással volt rám.

Amiket megfigyeltem magamon, amióta a gyógyszert szedem: jobban és mélyebben alszom (szinte mindig emlékszem az álmaimra), nyugodtabb vagyok és jobban tudom kontrollálni az érzelmeimet, kevesebbet aggódom. Viszont ezzel szemben, amit negatívumként élek ugyan meg, de valójában ez a célja a gyógyszernek: mivel a mánia miatt túlpörögtem és képes voltam egy hegyet is elhúzni – vagyis több ember munkáját végezni, hajszolni saját magam -, már nincs meg ez a „szupererőm”, és sokkal megterhelőbbnek érzem a feladatokat. Mert a hozzáállásom megmaradt, továbbra is szeretnék irreálisan sok dolgot elvégezni adott idő alatt, de már nem vagyok rá képes… De legalább már valamennyire el tudom fogadni, hogy „normális” embereknek való célokat kell kitűznöm.

Folytatás a következő bejegyésben…

Amióta a Covid elkezdődött...

 2019 decemberében robbant a hír, hogy a kínai Vuhan városában egy új, rendkívül fertőző vírus okozta járvány terjed. Rövid idő alatt világjárvánnyá nőtte ki magát, mindamellett sajnos rengeteg áldozatot is követelt. Emiatt sok új, a korábbi életünkben nem megszokott változás következett be a hétköznapokban.

Nyilván mindenki várta, hogy véget érjen, viszont a történelemben már többször látott módon ez is egy olyan dologgá vált, amellyel a továbbiakban együtt kell élnünk: a korábban szokatlan és kellemetlen változások idővel természetessé válnak. Már nem érezzük annyira furcsának, hogy járványidőszakban a leginkább fertőzésveszélyes helyeken maszkot viseljünk, vagy hogy elmenjünk beadatni a következő oltást. Az intézkedések sem olyan drasztikusak, mint amikor elkezdődött, nyugodtan lehet dolgozni a munkahelyünkön, mehetünk rendezvényekre utazhatunk, és a diákok „legnagyobb örömére” az online oktatást sem érzik már szükségszerűnek.

Van TikTokon – a sok közül – egy értelmetlen trend, amiben a résztvevők „elmondják”, hogy mennyi idősek voltak amikor a Covid elkezdődött, és hamarosan melyik életévüket fogják betölteni. Gondolom az idő múlását szeretnék érzékeltetni, illetve azt, hogy ahhoz képest, hogy már „ilyen sok” idő eltelt, még mindig nem ért véget a vírushelyzet és az azzal kapcsolatos intézkedések. Viszont én belegondoltam abba, hogy bár még csak két év telt el, engem olyan sok inger ért, hogy ezt szétoszthattuk volna tíz évre is.

Mivel az elmúlt időszakban nem voltam túl aktív írás terén, és nem írtam évértékelést 2020 végén – pedig lett volna miről mesélnem -, úgy döntöttem, hogy 2021-et mindenképp lezárom egy bejegyzéssel. De végül inkább elmesélném, hogy mi minden történt velem, amióta a Covid elkezdődött…

Nagyon röviden, 2019 decembere óta túl vagyok három szakításon, négy költözésen és két munkahely váltáson – csak hogy a legnagyobb volumenű eseményeket említsem.

-        Elkezdtem pszichológushoz járni, és lassan két éve rendszeresen járok, és büszke is vagyok magamra, hiszen a húszas éveim első felében felismertem és beláttam, hogy problémáim vannak, és még ha apró lépésekben is, de haladok afelé, hogy minden mentális problémámon túllendüljek.

-        Megvolt életem első külföldi látogatása és első repülőútja is.

-        Amire kevésbé vagyok büszke, az az, hogy életem első berúgása, elszívott cigarettája és egyéjszakás kalandja is – de ezek nem maradtak tartósan az életemben.

-        Elkészült az első tetoválásom és azóta már a negyediket tervezem.

-        Fogytam harminchárom kilót, és azóta plusz-mínusz öt kilós határon belül tartom is ezt az állapotot – bár szeretnék még kb. tízet leadni.

-        A fogyás adott annyi önbizalmat, hogy már merek korábbi komfortzónámból kilépve öltözködni, és igazából az öltözködés egyfajta új hobbivá vált.

-        Átélhettem az első egyetemi jelentkezésemet, és hogy milyen érzés izgulni a ponthatárok kihirdetésénél. Sírás lett a vége, de idén már tapasztaltabban és megfontoltabban jelentkeztem ismét.

-        Lett egy barátnőm, egy olyan barátnőm, aki egész életemben hiányzott az életemből. Aki testvéreként szeret és rendkívül pozitív hatással van rám. Aki által rájöttem, hogy lelkitársa az embernek nem csak párkapcsolat formájában lehet.

-        Több fronton megtapasztaltam azt, hogy milyen az, amikor szeretnek, és fontos vagyok, életemben először igazán be tudtam illeszkedni több társaságba is.

2020 januárjában külön váltak útjaink életem első barátjával, akivel öt és fél évig voltam együtt, két évig voltam a jegyese, és a szakításunk évére terveztük az esküvőnket – de már babaprojekten is gondolkodtunk. Két év távlatából visszagondolva, egy ilyen veszteség óriási trauma, és általában akár években mérhető regenerálódási időt is hagynak maguknak a normális mentális egészséggel bíró emberek. Mert igen, hagyni kell időt a feldolgozásra – akkor is, ha történetesen te vetettél véget a dolognak. És annak ellenére, hogy már több kapcsolatban voltam azóta, talán most tudom magabiztosan kijelenteni, hogy tudom a helyén kezelni azt a két évvel ezelőtti veszteséget. Szép emlék, nem pedig visszavágyódás. A hibáim, amelyekből tanultam, nem pedig önmarcangolás. Egy korszak, amely lezárult, de kellett az életembe, nem pedig időpazarlás.

A szakítás után költöztem külön albérletbe, 2020 februárjában pedig összejöttem életem legnagyobb baklövésével. Egyáltalán nem álltam készen egy új kapcsolatra, de abban az állapotomban ezt nem láttam reálisan. Régen hittem a Sorsban és a Karmában. Abban az időszakomban viszont elveszítettem a hitemet mindennel kapcsolatban. Most, hogy újra kezdek visszatalálni ezekhez, azt mondom: a második kapcsolatomban elszenvedett fájdalom volt a büntetésem azért, amit az elsőben én okoztam az exemnek.

Nem tartott hat hónapig sem, de ez egy erősen toxikus, „szerencsére csak” érzelmileg bántalmazó kapcsolat volt, ami megviselt lelkileg. Nem voltunk két hónaposak sem, amikor éreztem, hogy valami nincs rendben. Akkor kezdtem pszichológushoz járni. Néhány hónappal később váltottam, mert úgy éreztem nem jutunk előbbre - azóta pedig ugyanahhoz az emberhez járok.

Leginkább az exem miatt döntöttem úgy, hogy felköltözöm egy vidéki kis városból Budapestre, hogy ne válasszon el több száz kilométer tőle, de ez visszatekintve is az egyik legjobb döntésem volt életem során, mert bár megtört voltam a szakításunk után, de azóta egyre csak szárnyalok.

Az akkori munkahelyemet a legnagyobb örömmel hagytam ott, és igazából nem bántam, hogy végre olyan helyre bújhatok anyám elől, ahová nem követ. Tulajdonképpen a költözésemmel szakítottam meg végérvényesen a kapcsolatot vele, ezzel egy hatalmas terhet levéve a saját vállamról.

A kapcsolat utolsó két-három hete már annyira kínkeserves és indulatvezérelt volt, hogy képtelen voltam a munkámat a megfelelő teljesítménnyel végezni. Ennek meg is lett a böjtje, tulajdonképpen a szakítás után másfél héttel felmondott nekem az akkori főnököm.

Egy olyan mélyponton voltam, ahonnan akkor azt hittem nem fogok tudni feljönni újra. Rosszabb lelkiállapotban voltam, mint apukám halála után, pedig az is nagyon megviselt. Majdnem két hónap telt el, hogy elbocsátottak, és az új munkahelyemen töltött első napom között. Ez idő alatt, bár intenzíven kerestem állást, és kevesebb, mint másfél hét leforgása alatt tizenöt állásinterjún voltam, amelyeknek a végén még választási lehetőségem is volt, hiszen három helyre is felvettek volna, otthon a lakás falai között valami egészen más zajlott.

Hol lerészegedtem, hol egy újabb ismeretlennel próbáltam szex formájában levezetni mindent, ami felgyülemlett bennem, de a leggyakoribb az volt, hogy olyan csillapíthatatlan sírásroham tört rám, amelyben úgy üvöltöttem, hogy az egész kerület hallhatta.

Próbáltam ismerkedni, de igazából annyira bizalmatlan lettem, hogy ha bárki komolyabban gondolta volna velem a kapcsolatot, azonnal eltaszítottam magamtól. Akikhez pedig én kezdtem el kötődni, rögtön azzal védekezett az agyam, hogy felsorakoztatta a legrosszabb eshetőségeket, amelyek az adott személy viselkedéséből adódóan bekövetkezhet. Mindenkinél találtam kifogást, hogy miért is nem működne a kapcsolat, így óvtam magamat az újabb bántalmazástól. De volt valaki, akit egyszerűen nem bírtam eltaszítani magamtól…

Átlagos Tinder-randinak indult, bár az első alkalommal bárhogy próbáltam, nem tudtam felcsábítani magamhoz egy kis szórakozásra. Helyette egy több órás alkohollal színezett éjszakai lelkifröccs lett belőle. Egyáltalán nem álltam komolyan a dologhoz – ahogy abban az időszakomban senkihez sem -, éppen ezért nem akartam mást láttatni, mint ami valójában voltam: megtört, elveszett, reményvesztett.

Gondoltam nem találkozunk többet, így lényegtelen volt álarcot viselni, csak azért, hogy igazán kedveljen. De tévedtem. Valamiért mindketten kerestük egymás társaságát. A tucatnyi red flaget vele kapcsolatban az elején még komolyan is vettem: amint elkezdtem érzéseket táplálni iránta, rázúdítottam, hogy miért nem működne, és kértem, hogy inkább ne beszéljünk soha többé. Ő ezt tiszteletben is tartotta. Kb. két hétig. Akkor írt rám ismét, hogy beszélgetni szeretne – én pedig nem ignoráltam. Ezek után már tényleg csak sodródtam az árral – és sajnos egy idő után a baljós jeleket végérvényesen figyelmen kívül hagytam. Beleszerettem. Annak ellenére, hogy érzelmileg elérhetetlen volt. Annak ellenére, hogy nem vállalt fel nyíltan. Annak ellenére, hogy tisztában voltam azzal, hogy a külsőm semmilyen formában nem az ő ízlése. Annak ellenére, hogy éretlen volt, és hiányzott belőle a felelősségtudat. Mindez nem számított, mert boldognak éreztem magam.

Egy óriási különbség volt a második és a harmadik kapcsolatom között: a másodikban boldogtalan voltam, végig, a harmadikban viszont őszintén boldog – és ezt nem fogom letagadni, akkor sem, ha rossz vége lett.

Hét hónap után különváltak útjaink – bár utána még kb. két hónapig nem tűnt el az életemből és összejártunk. Az elején azt hittem, hogy én használom őt örömszerzéshez, de miután rájöttem, hogy beérem csupán ennyivel, csak hogy jelen legyen az életemben, be kellett látnom, hogy ez fordítva van.

Amikor már túl fájdalmas volt ez a „kapcsolat”, tiltás lett belőle. Mivel ezt az egyik barátnőm tette meg, az én kérésemre, így az egyfajta „pecsét” volt, hogy ne is oldjam őt fel – mert akkor úgy éreztem volna, hogy őt szúrom hátba… Bármilyen furcsán és hülyén hangzik.

Ami a költözéseket és munkahely váltásokat illeti: az első ugyebár az volt, amikor távoznom kellett az első barátommal közös albérletből. Néhány hónapig tengődtem még a szülővárosomban egy albérletben, mert ugyebár terveztem a fővárosba költözést. Igazából első körben az volt a fontos számomra, hogy találjak munkát és albérletet is – szinte mindegy milyen. Az első budapesti albérletemre befolyása volt a barátomnak, mert talált egyet, közel hozzá, olcsón. Utánajártam, és el is intéztem telefonon, hogy az enyém lehessen. Ugyanígy telefonos állásinterjún kaptam meg az első munkámat is itt. Szóval, mondjuk úgy, hogy tényleg mindegy volt, csak legyen.

Igazából tényleg a legnagyobb örömmel hagytam ott, leginkább a munkahelyemet, ahonnan már nehezen tudtam sírás nélkül hazamenni, és csak a hibázástól és az azzal járó érzelmi bántalmazástól való félelem volt az egyetlen motiváció a jó teljesítményre – és nem a megbecsülés.

A városhoz sem éreztem, hogy különösebben kötne valami, Budapesten volt a párkapcsolatom, a barátim nagyobb része, család pedig ugye már nem igen volt mögöttem.

Az első albérletben lévő lakótársammal jóban voltunk, sokat beszélgettünk, kellemesen éreztem magamat a társaságában. Viszont ő öt hónappal azután, hogy beköltöztem, elment, mert megürült egy hely az egyik barátnőjének az albérletében. Utána kezdődtek a bonyodalmak, és őszintén egyre kevésbé jöttem ki jól a főbérlővel. 2020 októberében kiköltözött az első lakótársam, és úgy tűnt, hogy még abban az évben elköltözöm én is. De több tényező nem tette lehetővé, így néhány hónapot még maradtam. 2021 áprilisában viszont átköltöztem, konkrétan a szomszéd házsorba. Fele annyiba került az albérlet – ami akkor éppen jól jött -, mert két lánnyal kellett osztozni rajta. Enyém volt a legkisebb szoba, ahová rendszerint be is zárkóztam. Szóval négy hónapig körülbelül nyolc négyzetméternyi otthonom volt – de nem zavart, hiszen szinte csak aludni jártam haza – volt, hogy arra sem, mert sok időt töltöttem a barátomnál. Sajnos (vagy inkább szerencsére), pár hónappal később kiderült, hogy az egyik lány abban a lakásban szeretne összeköltözni a barátjával – így nekem és a másik lánynak távoznunk kellett, mert ez már le lett egyeztetve a főbérlővel. Úgy döntöttem, hogy soha többé nem szeretnék albérleten osztozni idegenekkel, így egyedüli bérlésre kerestem lakást – és találtam is egy kihagyhatatlan ajánlatot, ráadásul a belvárosban. Annyira szeretek most itt lakni, hogy már az elejétől kezdve azt fontolgatom, hogy ha lejár az egyéves szerződésem, lehet hosszabbítok. Két dolog van, amiért váltanék esetleg. Az egyik, ha a barátommal úgy döntenénk, összeköltözünk. A másik, hogy nagyon szeretnék már egy kiscicát, és sajnos ez az egyetlen hátránya a lakásnak, hogy sajnos itt sem engednek állattartást.

Összeségében tehát mondhatjuk, hogy találtam egy helyet, ahol jól érzem magam. Ugyanez elmondható a jelenlegi munkahelyemre is. Életemben nem voltam még olyan közegben, ahol ennyire támogattak volna, elismerték volna az értékeimet, esélyt adnak a fejlődésre, és sokkal több – és jobb – motiváló erő van a munkára, mint a terror – ami itt nincs is.

Mivel eddig rossz helyen voltam, kezdtem azt hinni, hogy a munkámat nem szeretem, és valami másban érezném jól magam. Amióta itt dolgozom rájöttem, hogy nem így van, csak hiányzott az egészséges munkakörnyezet. Ez a hely ad motivációt arra, hogy részt vegyek a felsőoktatásban. Mert bár koránt sem keresek rosszul, de tudom, ha meglesz a gazdasági diplomám, még többet kaphatok. Nem áll szándékomban a következő öt-tíz évben váltani – és azt hiszem nem is szeretnének megválni tőlem. Rendszeresen kapok pozitív visszacsatolást, hogy mennyire jól dolgozom, és az év végi teljesítményértékelésen is kiváló értékelést kaptam. A körülbelül harminc fős csapatból nem tudnék olyan embert mondani, akinél ne érezném, hogy jól kijövünk, kedvel – és talán ez az, ami miatt a legkevésbé szeretnék elmenni innen. Mert életemben először tényleg beilleszkedtem egy közegbe.

A mentális jólét sok tényezője fennáll tehát nálam, túl sok okom nem lehet a panaszra – de sajnos ez nem így működik. Bármikor jöhet az ember életében egy olyan szakasz, amivel úgy érezheti, nem képes egyedül megbirkózni. A 2020-as évem pedig egy az egyben olyan volt. Nem véletlenül fordultam szakemberhez.

Akik olvasták a régebbi bejegyzéseimet, jól tudják, hogy már gyerekkoromtól kezdve olyan életkörülmények között éltem, ami nem a megszokott. Mégis valahogy átlendültem rajta. Sok olyan történt, ami miatt mondhatnám, hogy már tizenévesen nem ártott volna egy terápia nekem, mégis amikor először én magam kimondtam, hogy szükségem van rá, az apukám halálát követően volt. Éreztem, hogy nem vagyok rendben. Éreztem, hogy ehhez kevés a környezetem. De végül nem mentem, mert a számomra legfontosabb személy sajnos ellenezte. Végül körülbelül két év alatt sikerült feldolgoznom ezt a veszteséget is. Jöhetett volna egy csodás jövő. De helyette egy érzelmileg bántalmazó kapcsolatot kaptam, aminek nem telt kettő hónapjába, hogy tényleg időpontot kérjek egy pszichológushoz.

Az elsőt három hónap elteltével otthagytam, mert nagyon rövidre akarta zárni velem. Egyáltalán nem jutottunk előrébb a problémáim tekintetében. Viszont akit másodjára találtam, ő azóta is velem van. Emlékszem még arra, amikor 2020 őszén rendszeresen reményvesztetten és összetörten ültem be hozzá. Most már nem csak az van, hogy sokkal ritkábban megyek hozzá, mert nem indokolja semmi, hogy heti szinten járjak, hanem sokszor a pozitív élményekkel töltve, magabiztosan ülök le a székre. Ez nem jelenti azt, hogy tökéletes mentális egészséggel bírok. Csak azt, hogy jó úton haladok és fejlődöm. A változás szembetűnő. Arra pedig fel voltam az elején készülve, hogy mindazt, amit huszonhárom év alatt elszenvedtem, nem fogja helyrehozni egy néhány hónapos terápia, és elfogadtam, hogy ez egy több éves befektetett energia, és erősen rajtam áll, hogy mikor mondhatom azt, hogy már szükségtelenek a tanácsadások.

A terápia mellett igyekszem minél többet foglalkozni a saját önfejlesztésemmel, könyvek, cikkek, videók és podcastek fogyasztásával, interaktív feladatok elvégzésével, és – ha végre sikerül újra visszaszoknom az írásra – blogbejegyzések írásával. De ami a jellemfejlődésemen nagyon rövid időn belül a legtöbbet segített, az igazából egy személy volt.

2021 májusában ismertem meg, tehát még mindig nincs egy éve, hogy az életemben van. Új kolléganő érkezett az irodába, aki mint kiderült, velem egyidős. Fentebb említettem, hogy a kollégáimmal nagyon jó viszonyt ápolok, de valahogy izgatott lettem a tudattól, hogy egy korombéli lány érkezik. Az elején nem sokat beszélgettünk, mert az iroda másik szegletében volt a helye, én pedig a hozzám közelebb ülőkkel társalogtam inkább. Körülbelül egy hónapig nem tudtam mást róla, mint a korát és hogy szeret olvasni. Aztán egyszer csak jött egy közös ebédszünet, és minden megváltozott.

Annyiszor hangzott el mindkettőnk szájából a beszélgetés során, hogy „Én is!”, hogy ha ebből csinált volna valaki egy ivós játékot, akkor teljesen biztos, hogy alkoholmérgezést kap. Hasonló az érdeklődési körünk, az ízlésünk és szinte kísértetiesen egyforma a személyiségünk. Tényleg olyan volt számomra, mint egy tükör, egy lelki tükör, és általa így nem csak a pozitív, de a negatív vonásaimat is könnyebben felismertem. Kívülről szemlélve ez sokkal egyszerűbb, és szerintem ez volt az egyik oka annak, hogy én magam is fejlődtem a barátságunk által. Hiszen amikor tanácsot adtam neki valamivel kapcsolatban, olyankor elültettem ugyanezt a saját tudatalattimban is, hogy hasonló helyzetben használjam. Valaki másnak sokkal könnyebb tanácsot adni, mint saját magadnak – de mi szinte mindig hasonló gondokkal küzdünk, ezért az ő problémái valamilyen formában vagy jelen voltak már az életemben, vagy tudtam, hogy még hasznos lehet a saját tanácsom egy hasonló helyzetben.

Nagyon jól esett, hogy olyan dolgokat osztott meg velem, amiket csak a családjával – de néha még velük sem. Hogy nem egyszer említésre került, hogy bizonyos helyzetekben én lennék az első számára. Hogy ő maga is kimondta, hogy a húgának tekint, és fontos vagyok számára. Hogy bár neki sem az érintés a szeretetnyelve, de miattam igyekszik odafigyelni rá, hogy eleget érintkezzünk, hogy érezzem, fontos vagyok neki. Hogy sokat ad a véleményemre.

Gonoszságnak érzem ezt most leírni, mert nagyon szeretem az összes többi barátomat is, és nagyon fontosak nekem. De ennyi mindent együttesen csak ez a lány éreztetett velem az elmúlt huszonöt évemben. De éppen ezért, ő olyan nekem, mint egy testvér – aki mindig is hiányzott az életemből -, mindenki más pedig a legeslegjobb barátnőm.

Körülbelül két hete beszélgettünk, és elmondtam neki, hogy úgy érzem, az utóbbi hónapokban az, hogy mentálisan sokkal jobban lettem, főleg neki volt köszönhető, és bár valamiért volt egy olyan tévképzetem, hogy a lelkitársunkat a partnerünkben kell megtalálni, amióta ő az életem része, már tudom, hogy lelkitárs bárki lehet, akivel ennyire egyek tudunk lenni, mint vele. Szóval a legcsodásabb dolog, ami az elmúlt két évben történt velem, hogy ő az életem része lett.

Elbocsátó szép üzenet #1. - Anyámnak

Több, mint húsz évet éltem veled. Most huszonnégy éves vagyok. Ez azt jelenti, hogy az eddigi életem közel négyötöd részében együtt éltünk. Ám ha hozzáveszem azt is, hogy mióta nem vagy jelen az életemben egyáltalán, ez az arány még magasabb…

Hazudnék, ha azt mondanám, nem vártam a költözést, vagy akár azt, hogy ne halljak többé felőled. Mert tinédzser korom óta azért hajtottam, hogy egyszer egy, a mostanihoz hasonló állapotot elérjek. Egy élet, távol tőled, amiben végre szabad és önálló, és nem utolsó sorban önmagam lehetek. Egy olyan élet, amelybe csak azokat az embereket engedem be, akiket én szeretnék.

Több, mint egy éve már, hogy egyetlen szót nem beszéltünk. Bár a költözés korábban megtörtént, az a nárcisztikus kapocs, amit két évtizedig erősítettél, nehezen szakadt el. Volt saját akaraterőm, legbelül tudtam, hogy ki szeretnék törni ebből, és a legbelsőbb énem kézzel-lábbal ellenkezett mindenféle interakcióval szemben, de sajnos mégis megesett egy-egy alkalommal, hogy ember maradtam – még akkor is, ha rólad volt szó. Bajban voltál, szükséged volt rám, segítettem. Hagytam, hogy újra megcsapold az egyébként is csekély tartalommal bíró lelkemet, ahelyett, hogy végleg elzártam volna azt. Sőt, bár csendben elsétáltam, és egyre kevesebbszer néztem vissza, az a csap rajtam maradt. Azt a csapot te szerelted fel rám, lehetőséget adva arra, hogy mások is használhassák. De nem akarom felhánytorgatni a múltat, hiszen az egyikőnkön sem segít. Téged nem lehet megmenteni, ez már rég tudatosult bennem. De egy valakin még segíthetek: önmagamon.

Soha nem hittem ezeknek a szavaknak, de be kell látnom, valószínűleg igazuk van azoknak, akik azt mondják, egy trauma mindaddig hatással lesz az életünkre, ameddig a súlyt magunkkal cipeljük. Meddig is cipeljük? Amíg képtelenek vagyunk az elengedésre. Több mint egy éve nem szóltunk egymáshoz, mégis, ha valamiért szóba kerülsz, eszembe jutsz, nem tudom leplezni az indulatomat, ami feléd irányul. Valószínűleg, ha most nem tudatosan, csupán érzésből fogalmaznám a hozzád írt levelemet, akkor egy érzelmi káosz lenne az egész. Szóval most próbálok pozitív dolgokra koncentrálni.

Elfogadom, hogy a legtöbb, amit tenni tudtál értem az, amit meg is tettél: a képességeidhez mérten felneveltél.

Mit tanultam tőled?

Rengeteg leckét adtál nekem – bár nem szívjóságból -, még ha néha el is felejtem némelyiket. Például, hogy ne feltételezzem a legrosszabbat az emberekről, úgy ahogyan te teszed. Hogy legyek sokkal nyitottabb a segítségnyújtásra. Azt is tőled tudom, hogy meg kell tanulnia az embernek boldogulnia egyedül – veled ellentétben én nem mindig várom azt, hogy „megmentsenek”. Motiváltál arra, hogy „többre vigyem”, mint te. Szörnyű jövőképet mutattál, de végül tanultabb, műveltebb és sikeresebb lettem nálad – és ez remélem még mindig csak a kezdet.

Voltak olyan dolgok, amiket valóban neked köszönhetek, és nem az elrettentő példa miatt döntöttem máshogy. Ilyen például az, hogy megtanítottál hímezni, illetve az olvasás szeretetét is neked köszönhetem. Úgyhogy ezekért a dolgokért hálás vagyok neked.

Van néhány kellemes emlékem is – például valahányszor beteg voltam, mindig a kedvemben akartál járni – olyan ételeket és italokat is megkaptam, amiket máskor soha. Nem tapasztaltam általában, hogy előbb gondoltál volna rám, mint magadra, de legalább azokon a napokon érezhettem, hogy én is számítok.

Ezekre a dolgokra fogok koncentrálni. Ezekre, amikkel talán egy keveset építettél is bennem a sok rombolás közben. Ezeket az emlékeket fogom őrizni rólad a továbbiakban. És most végleg elengedlek téged, és a közös múltunkat.